Tóth Gvendolin - Hőseposz

Énekem egy férfiról szól,
a Múzsa most érte dalol,
ki halállal farkasszemet nézve
belenevetett annak képébe.
Hallgasd hát az énekem,
higgy szavamnak s énnekem,
mert amit most elmondok,
Isten látja, igaz volt!

I.

Ősei onnan származtatnak,
hol gyilkos sugarak pusztítanak,
s hol még a hamu is méreg,
a fáról lefonnyad a kéreg.
Hol halálhörgés süvített,
s hol az élet is elégett.
Földi pokollá vált város,
hogy vált ilyenné, talányos,
hisz róla sokáig hallgattak,
bár hazugságban meg nem halhattak.

II.

Ősatyja elhagyta otthonát,
mit a sugarak faltak fel odaát,
s látta a hatalom szemében,
hogy hamisság van az ő szívében.
S midőn az ő fia felcseperedve
szemébe nézett annak elképedve,
ki a trónt akkor ragadta magához,
mikor hősünk ő hölgyével találkoz,
látta a szemében azt a homályt újra,
hogy néz a nép szemébe hatalomtól vakulva,
s hogy minden szava, mi elhagyja ajkát,
meggyőző ugyan, de nem több, mint hazugság.

III.

Ó, szegény atyja rég tudta már,
hisz megjövendölték neki fia születése előtt,
hogy a fiú majd egynapon fellázad,
s a halállal packázva, szemébe röhög!
Búsult is nagyon az ő sorsán,
bár szólani néki nem szólhatott,
hisz tudta jobban, mint bárki más
fiának öregkor bizony nem adatott.

S fia az oltárnak elébe áll,
majd leánya születik, szőke s szép,
fiúgyermeket nemz ezután,
kinek is jut bizony szőkeség,
de nyugton ő bizony nem maradhat,
családi békének forró tűzhelyénél,
hisz végzete bizony hamarabb hat,
s jobban csábítja őt egész életénél.
S az utcára megy, és ott szónokol,
népek gyűlnek majd sokan köréje,
a zsarnokság nevére sarat szór,
s nagy lesz a lángja, nagy lesz a fénye.

IV.

Úgy robban ő, mint a tűzijáték,
mi fényével befesti mind a sötét eget,
a zsarnoknak nem jön jól a közjáték,
s gyilkos elméjében sötét tervez szövöget.
Rettegés fogja el sátáni lelkét,
s az éj sötétjében az ő arcát látja,
ki sem meri ejteni soha az ő nevét,
benne legnagyobb ellenfelét látja.
"Halál rá, más bizony nem lehet!
Tűnjön el örökre földemnek színéről!"
S csatlósainak csak int egyet,
s mérget kerítenek az ő fegyveréül.
S midőn hősünk az égbe száll,
hogy útját mihamarabb megtegye,
hirtelen éri a szívhalál,
a halál most kardot ránt ellene.

V.

S ott álltam, s láttam hamis szemeit,
mi oly régről ismerős, benne a hazugság,
ő kegyetlen bánt akkor énvelem,
s húsomba vájta iszonyatos kardját,
és bennem a vérkörök mind lázadni kezdtek
életem ellen, mely bennem zakatol,
s sejtjeim akkor az ő mérgétől szenvedtek,
ki lázadni mer, az majd meglakol.
"Térdre előttem, és könyörögj,
könyörögj most nekem hitvány életedért!
De tudd meg, hogy akárhogy könyörögsz,
nem segíthet rajtad senki más, csak én!
Én pedig téged nem mentelek,
mert én vagyok bizony az örök halál,
és láthatod mostan, te esztelen,
hogy ki velem szembe száll, annak mi jár!

Úgyhogy halljam csak, dicsőítsd nevemet,
úgy pusztulsz el, mint egy hitvány kutya,
s úgy végez mérgem most teveled,
hogy azt többé senki csak meg se tudja!"
Én pedig, hirtelen éreztem,
hogy minden szavával gyűl erőm,
s félelem helyett életre kélt testem,
feltápászkodtam lába elől.
Megálltam előtte, s szemébe néztem,
haláltusámnak sötét órájában,
látva gyávaságát nevetni kezdtem,
s beléfojtottam a szót még csírájában.
"Rendben van, meghalok teneked,
legyen, ahogyan uralmad kívánja,
de előtte egyet még kérhetek:
te légy az utolsó, ki nevemet kimondja!"
S akkor ő előttem kővé vált,
viperaarcát a félelem megtörte,
s reszketett, ahogy egy nyárfaág,
nevemet kimondani soha már nem merte.
S én erőre kaptam, visszatért a vérem
ereimbe s mellkasomba visszaszállt az élet,
szemem kinyitottam, s döbbenve néztem
a barátok seregét, ahogy engem néznek.

VI.

"Mérgezés?" - kacagtam szívemből.
Hitványabb ebeket én még nem is láttam!
Ha meg akar ölni, hát lőjön meg,
ne pedig méreggel fertőzze meg májam!
S őket én sorban megkérdeztem,
miért akartál megölni, meséld el, testvérem!
Ki volt, ki téged itt felbérelt,
kinek kellett ennyire csernobili vérem?
S mindent elárult a balga,
s életével fizetett az ő meséjéért.
S ő fekszik most már ott meghalva,
egy garast sem adtak az ő veséjéért.

VII.

S hősünk most újra az égbe száll,
hazája halálos karjaiba vágyik,
nem rémíti meg őt már a halál,
legyőzött barátja marad még sokáig.
S őrjöng már előre a tömeg,
nevét skandálják utcákon s tereken,
s a zsarnok talán majd közéjük lövet,
s csattan még az ostor a balga embereken.

Várják ők elveszett hősüket,
ki visszatér hozzájuk győztes csatájából,
feledve a rosszat, mit elkövet,
őt látják szabadságuk ősi zálogául.
De ő hozzájuk meg csak nem érkezik,
börtönbe vetette bizony már a zsarnok.
Asszonyával még ölelkezik,
majd megtér cellájába örökre a bajnok.
De nyughatatlan szíve soha ki nem alszik,
mert bár rácsok takarják el, lelke mindig szabad.
S egy februári napon örökre elalszik,
mégis a halálon győzedelmet arat.

VIII.

Ahogy tudtam már előre, engem megöletetett,
s nevemet kiejti halálom után,
de a ti lelketek soha meg nem törhet,
mert ti vagytok a változás, ti vagytok a hurrikán.
Ha a jó emberek csendben hallgatnak,
eluralkodik a rossz a véres földön,
s bár halál vár azokra, akik fellázadnak,
lelkükön nem foghat sohasem a börtön.
Én nem féltem soha, mert nálam az igazság.
Ne féljetek hát soha ti se, jó testvérek!
S bár mérhetetlen súlyú az országban a gazság,
kövessétek pislákoló fényét a reménynek!
Folytassátok nélkülem, amit hátrahagytam!
Megéri a harcot, lesz még itt változás.
S bár halandó testem már a föld alatt van,
lelkemen nem foghat ezerévnyi romlás.
Az, hogy engem megöltek, semmi mást nem jelez,
csak azt, hogy iszonyatos erővel bírunk.
Feladni nektek már innentől nem lehet!
Hősi vérrel festett, örök tűz a sírunk.