Révai Zsófia - Sírfelirat

Erről normálisan verset sem lehet írni, 

Arany János sora jár egyre csak fejemben:

‘Túlságosan fáj, nem megy’ - ezt kibírni

Gyenge vagyok, mentséget kár is keresnem.

Semmi magasztos, szép, fennkölt érzelem, 

Csak azok az ólomsúlyú, vaskos csendek -

Ha újrakezdhetném… de csak képzelem.

Nem tudom, milyen erő tehetne ebben rendet…

Csak azt tudom, hogy fogvacogva rettegek:

Lehet, hogy furcsa, de nem a magánytól félek.

Ismerős ez a húsomat csontig rágó rettenet,

Röhögve nézi: fázom és még mindig nem élek.

Fázom: nem ölel át a nevetséges gondolat,

Hogy rám adnád a lelked, kicsit melegítsen.

Nem élek, pedig értem én már a dolgokat, 

De ennek az érzésnek még neve sincsen.

Szikár vagyok, nincsen lágyság bennem semmi, 

Azt mondják… talán így van, nem tudom már,

De zuhanok egyre es csak biztonságban lenni

Vágyom. Szavad megint gyilkol, ölelés sosem vár.

Zihálásod hallgatom, mozdulnom persze tilos,

Megfulladok, mert elfelejtek levegőt venni:

Nem kell többé, sűrű lett, izzó és piros -

Vér lett… így nem tudok akarni továbbmenni.

Hát ez azt hiszem, úgy egyébként ennyi csak.

A semmi mindenné lett es felfalt közben engem.

Nem maradt belőlem, csak egy-két gondolat:

Hogy többnek, jobbnak, szebbnek kellett volna lennem…

Olcsón adtam volna magam drága túlélésért, 

Hogy használjuk egymást, mohón és éhesen.

Nem maradt jövő, vagy csak egy csepp részvét:

Game over - ez volt a kilencedik életem.

De a pillanat, a szikrázó, teremtő, az a csoda,

Hogy észrevettél, mikor senki más nem látott…

Nem érdekel, hogy ez az érzés döntött romba,

Hogy gázláng vagy valóság - nélküle élnem is kár volt.

Tizenöt év után verset írok, jézusom, mi lesz itt!

Nem gondoltam, hogy ez a perc is eljöhet újra.

‘Ha valaha kell majd neked az életem, Csak gyere érte és vidd’

Szép sírfelirat. Eltört a korsó, addig járt a kútra.