Kovács Fülöp - Fohász, vörös papíron
Ti érzések, érzelmek, kábulatok s szerelmek,
Elesek magamtól, mégis szeretlek titeket.
Távozás közelít létem felé, egyre csak gyorsabban,
Várom mikor lesz a világ nyugodt s gondtalan.
De még érzem, látom, hallom és felfogom világom,
Az egy istenem miért nem hallja kesergő fohászom?
Távozásom előtt kifizetem minden földi tartozásom,
S testem elporlása előtt minden bűnömet kiváltom,
Mindent mit ellenem mondtak s tettek, megbocsátom.
Tintát poharába öntöm s tollam hegyét belé mártom,
Minden eddigi gondolatom a vörös papíron viszontlátom,
S lapjaim gyorsabban fogynak, mint megmaradt boldogságom.
Utolsó szavaimmal fellegekbe kiáltom életem s vallomásom,
De az utolsó percekben nem marad más csak üres hallgatásom.
Életem felesleg, mégis csak egy adatott nekem.
Az asztalom teli étellel, de én mégis éhezem.
Tombol körülöttem a nyár, életem mégis jégverem.
Boldog és kedves emberek, nekem mégis mind gyötrelem.
Zuhog az eső, zokogok én is, nem látom már régi nézetem,
Papírok felett törik össze szívem, érzésem s mindenem,
Nehéz terhet hord magával a tinta, már belekeseredtem.
Szemeimből zuhogó könnyek nedvesítik papírom anyagát,
Szívem vérző sebe festi vörösre lelkem gondolatát,
Vérem cseppjeivel írom szerelmem utolsó szavát,
Szeretni foglak, míg a vég elhozza utolsó óráját.
