Jakubecz Kristóf - Én
Keresem magam, vajon elég-e az idő.
Huzalkodom, de kicsi rám az a bizonyos cipő.
Túlzottan magába mos a város,
S történt pár súlyos baleset,
De nap végén ugyanaz az ember vár, akivel mindennap kelek.
Visz majd a sors, meg szállást is foglal,
De tekintet nélkül nem hallathatom magam.
„Ne csak nézz, láss is” — de mit is ér ez,
Ha betonból van az a bizonyos dzsungel.
Semmiben nem hiszek,
Ami fontos, az hazahoz, úgyis visszaúszok, mint a lazacok.
S mást nem nagyon tehetek, mint hogy eladjam a lelkem,
Ezzel kifizethetem az elmaradásom az ördöggel,
Csak ne bántsa a szerettem.
Isten is meghalt, hát egyszer én is meg fogok.
Két méter mélyen rohad el majd velem az is,
Ami ebben az életben számomra fontos.
Tettem pár dolgot, jót és rosszat.
De én meglátom a legjobbat is ebben a koszban.
Szeretem nézni a város szennyét,
S nézni a falakban a lyukat,
Amiket belőttek a magyar „leventék”.
